AszkétaAszkéta (a görög aszkeo, „gyakorol” szóból) az általános szóhasználat szerint a szellemi javakért, lelki gyarapodásért önmagát megtagadó személy, aki az aszkézis révén keresi a megváltást. Eredetileg, az ókori görög világban az aszkéták voltaképpen az atléták voltak.[1] KereszténységA katolikus egyházban a szó köznyelvi jelentésénél szűkebb értelemben az aszkéta olyan valaki, aki fogadalmat tesz az evangéliumi tanácsok megvalósítására,[2][3][4] és egyidejűleg fokozottabban részt vállalt az egyház karitatív tevékenységében. A fogadalom az i. sz. 3. század óta ismert, de voltak aszkéta csoportok már a 2. században is. Az aszkéták eleinte egyházközségükben éltek, de hamarosan a csoportos elkülönülést választották – eleinte időnként a püspökök által elítélt formákban is, mint például amikor a klerikusok fogadalmas szüzekkel (virgines subintroductae) éltek egy fedél alatt. Az ókeresztény világban az állandó önmegtartóztatásban élő férfiak,[5] nagyjából a 4. századtól gyakorlatilag a remetéket és a szerzeteseket nevezték aszkétáknak. Kapcsolódó cikkekHinduizmusban
BuddhizmusbanDzsainizmusban
IszlámForrások
|