|
Balázsfalvi gyűlések A balázsfalvi gyűlések 1848-ban az erdélyi Alsófehér vármegyében, Balázsfalva mellett tartott román nemzetiségi gyűlések voltak, melyeken az erdélyi románság hangot adott követeléseinek. Az első, még illegális gyűlést április 30-án tartották, ahol a román nemzetiségi mozgalom elindult a radikalizálódás útján. A következő, immár nemzeti gyűlés (általában ezt nevezik első balázsfalvi gyűlésnek) május 15. és 17. között követelte a román nemzet elismerését, egyenjogú képviseletét a törvényhozásban, és a magyar-erdélyi unió újratárgyalását a román képviselők részvételével. Szerepelt az első balázsfalvi petícióban ezen kívül az iparszabadság és a földfoglalások felülvizsgálatának igénye is. Megalakult a Román Nemzeti Komité.[1] Az időközben elszabaduló nemzetiségi ellenségeskedések hatására a második, szeptember 16–28-i gyűlés határozatában már Erdély különállását követelték közvetlen birodalmi kormányzat alatt, valamint az erdélyi kormányban és országgyűlésben a nemzetiségek népességarányos képviseletét.[2] A határozatokban megjelenő követelések változása jelzik a román nemzetiségi mozgalom szembefordulását a magyar szabadságharccal és kikövezték az utat a románok fegyveres felkelésének elindulásához.[2] Előzmények A forradalmi események az erdélyi románság körében is felkavarta az érzelmeket. Az értelmiség kereste az új helyzetben követendő irányt, a nemzetiségi mozgalom korántsem volt egységes. Három nagyobb irányzat alakult ki, amelyeket főleg az Erdélyt és Magyarországot egyesítő törvények és a nemzetiségi követelések sürgősségének megítélésében tértek el. Az első csoport azokból állt, akik kiálltak az unió mellett, vezetőik közül említésre méltó Ioan Lemeni fogarasi görögkatolikus püspök, a lapszerkesztő Timotei Cipariu és Alexandru Sterca-Șuluțiu szilágysomlyói vikárius. A párt hamar háttérbe szorult.[1] A második párt George Bariț, a Gazeta de Transilvania szerkesztője körül szerveződött, aki az erdélyi unió elfogadását a románság nyelvi jogainak kiterjesztéséhez kötötte. Ide sorolhatók a március 24-én a királyhoz folyamodványt benyújtó ifjú jogászok, akik a marosvásárhelyi királyi tábla mellett gyakornokoskodtak, és a folyamodványban erdélyi jobbágyfelszabadítást és minden nép nyelvének tiszteletben tartását kérték az unió kimondása mellett.[1] Közéjük tartozott kezdetben Avram Iancu és Alexandru Papiu Ilarian is. A harmadik, legradikálisabb irányzat vezetője a volt filozófiatanár Simion Bărnuțiu volt, aki tárgyalni sem volt hajlandó az unióról, míg a románságot államalkotó nemzetként el nem ismerik. Szerinte a nemzeti jogok kiharcolása előbbre való, mint a gazdasági-társadalmi átalakulás.[1] Március és április folyamán Bariț és Bărnuțiu irányzata hasonló támogatottsággal bírt, nem dőlt még el, hogy melyik irányt választja a román mozgalom.[1] Az április 30-i gyűlésAz április 30-i gyűlést az erdélyi kormányszék tilalma ellenére rendezték meg. A jobbágyfelszabadításra váró parasztok tömegesen jelentek meg espereseik vezetésével. A szónokok többsége a románok nemzetként való elismerését követelte, Lemény püspök nyugalomra intette honfitársait. A mintegy kétezres tömeghez szólva a tanácskozás vége felé Bărnuțiu a hallgatósághoz igazodva nem csak a nemzetiségi kérdésekről, hanem a jobbágyfelszabadításról is beszélt. A gyűlés során egyre inkább előtérbe került, és a fiatalokat maga mellé állítva végül ő vált a román nemzetiségi mozgalom igazi vezetőjévé.[1] Az első román nemzeti gyűlésA Gubernium engedélyével május 15-ére[1] hívták össze azt a görögkeleti és görögkatolikus gyűlést, amely az erdélyi országgyűlés elé terjesztendő kérvényről volt hivatott tanácskozni. A gyűlésre 30-40 000 román, főként parasztok érkeztek[1] Május 14-én mintegy ezer ember részvételével előtanácskozást tartottak a balázsfalvi templomban, melyen Bărnuțiu elővezette követeléseit:[1]
Az unióról beszélve kifejtette félelmeit:
– Simion Bărnuțiu március 14-én[1]
 Bărnuțiu gondolatai meghatározták a tanácskozás további menetét is. A 15-én a Görög réten összegyűlt sokaság a román nemzet és az uralkodó iránti hűségre esküdött fel.[1] Másnap hirdették ki a határozatokat.[3] A 16 pontból álló irat legfontosabb elemei:
A petíció egyszerre mutat polgári átalakulás iránti igényt és az erdélyi rendi államba nagyobb beleszólással követelő, rendi jellegű nemzettudatot tükröző jegyeket is.[1] Ez jól mutatja a román mozgalom megosztottságát. A határozatot Andrei Saguna püspök vezetésével követség vitte Bécsbe, a császárhoz, és ezzel egyidőben egy másik példányt a Ioan Lemeni vezette küldöttség Kolozsvárra, az erdélyi országgyűlés székhelyére.[1] A válaszlevelek fogadására nagyszebeni székhellyel állandó bizottságot hoztak létre, ebből alakult ki a Román Nemzeti Komitét, melynek elnökévé Saguna, alelnöke és tényleges irányítója pedig Bărnuțiu lett.[1] A második román nemzeti gyűlésŐsszel Erdélyben felerősödött a románok elégedetlensége. A paraszti tömegekben felzúdulást keltett, hogy, bár a jobbágyfelszabadítást Erdélyben is kihirdették, az engedmény csak a telekhez kapcsolódó szolgáltatásokra vonatkozott. Súlyosbította a helyzetet, hogy szeptemberben megindult a honvéd zászlóaljak felállítása, és az összeírást megtagadó parasztokkal összetűzésekre került sor, különösen súlyos volt a szeptember 12-i aranyoslónai incidens, ahol 13 civil vesztette életét.[2] A románok ügyeit kivizsgáló, a magyar országgyűlés által küldött unióbizottmány pedig csupán szeptember 27-ére készítette el törvényjavaslatát, ami túl későnek bizonyult.[2] A románok felfegyverzése eközben Karl von Urban, a naszódi határőrezred parancsnoka és Puchner Antal főhadparancsnok közreműködésével megkezdődött, a szeptember 16-i újabb balázsfalvi nemzeti gyűlésen már sokan fegyveresen jelentek meg.[2] A parasztok fő követelései a gyűlés elején az újoncozás és a rögtönítélő bíróságok felfüggesztése, román nemzetőrség felállítása és a megmaradt jobbágyi kötöttségek felszámolása voltak.[2] A gyűlés akkor élénkült meg, mikor a Komité tagjai 25-én megérkeztek. Ekkor fogalmazták meg petíciójukat, amiben a magyar elnyomás elől menekülve a császárhoz fordulnak menedékért. Kinyilvánították az unió érvénytelenségét,[5] egyben kijelentik, hogy csak a főhadparancsnokságot ismerik el felettes szervnek, a magyar kormányt nem. Kívánták ezen felül az uradalmi földön ülő jobbágyok terheinek és a robothátralékok eltörlését.[2] A határozatot követően az eddig mérsékelt Cipariu és Barit is a szélsőséges irányzathoz csatlakozott, Saguna is nyíltan magyarellenes nézeteket hangoztatva tért vissza Pestről.[6] Jegyzetek
Források
Kapcsolódó szócikkek |
.svg){kind=small}
