|
Fulfordi csata
A fulfordi csata az angliai York városától délre fekvő Fulford falu közelében zajlott 1066. szeptember 20-án III. Harald norvég király és angol szövetségese, Tostig Godwinson, valamint két észak-angliai earl, Morcar és Edwin között. Az előnytelen pozíciót választó earlök serege nem tudott ellenállni a több hullámban támadó norvégoknak, Fulford feladása után maradékuk York falai mögé vonult vissza, a város azonban végül harc nélkül adta meg magát, miután lakói ígéretet kaptak, hogy nem fosztják ki őket. ElőzményekTostig Godwinson, Northumbria earlje 1065 során összetűzésbe került a ranglétra alacsonyabb fokán álló nemesekkel (thegn), akik októberben felkelést szerveztek, és Tostig több támogatóját megölték. III. (Hitvalló) Eduárd király teljesítette a seregükkel dél felé vonuló nemesek követelését, és Tostig Godwinsont megfosztotta pozíciójától. A lépést Tostig testvére, a király megbízásából a felkelőkkel tárgyaló Harold Godwinson javasolta. Miután Tostig nem fogadta el a döntést, a király – valószínűleg novemberben – száműzte.[forrás?] 1066. január 5-én Eduárd örökös hátrahagyása vagy kinevezése nélkül meghalt. Az ország nemeseiből álló testület, a Witan vagy Witenagemot (am. 'bölcs férfiak összejövetele') – amelynek a király életében is fontosabb szerep jutott az ország irányításában – Harold Godwinsont emelte trónra.[4] Az Angolszász krónika szerint Tostig Godwinson 1066 májusában partra szállt Wight-szigeten, és a déli partvidék településeinek pusztításába kezdett.[5] A kenti Sandwich városának lakói közül egyeseket erőszakkal kényszerített hadserege soraiba, majd Észak-Angliába hajózott.[6] Itt összecsapott néhány earl seregével, majd átvonult Skóciába, ahol szövetséget kötött az Anglia megszállására készülő III. (Keménykezű) Harald norvég királlyal.[7] Orderic Vitalis 11-12. századi történetíró máshogy írja le a száműzött earl tevékenységét. Szerinte Tostig először Normandiába ment, hogy Vilmos herceg, a későbbi I. (Hódító) Vilmos angol király segítségét kérje, ő azonban még nem állt készen.[8][9][10] A Normandiából kihajózó Tostig a viharos időjárás miatt Norvégia partjaihoz jutott, és itt kötött szövetséget Harald királlyal.[11][12] Az Angolszász krónika szerint Harald király 1066 szeptemberében indult útnak Norvégiából háromszáz hajóval. Az angol partok közelében csatlakozott hozzájuk Tostig Godwinson flottája, majd közösen hajóztak felfelé az Ouse folyón. Vitalis szerint a két flotta együtt indult el Norvégiából augusztusban, és kedvező széljárással érték el Yorkshire partjait.[13] A csataAz angol parancsnokoknak volt idejük felkészülni az összecsapásra – az Angolszász krónika szerint Edwin a terület keleti részébe vezényelte át csapatait –, de rossz döntéseket hoztak. A mintegy ötezer fős sereg jobb szárnyát az Ouse folyó, a bal szárnyát pedig egy Fordland nevű lápos terület szorította a középen elhelyezkedő egységekhez. Ilyen helyzetben a rendezett visszavonulás szinte lehetetlen volt, különösen, ha a norvégoknak sikerül a sereg kettévágásával vagy az egyik szárny szétzilálásával újabb arcvonalat nyitni, és a folyó vagy a láp felé szorítani az angolokat.[14][15] Modern történészek becslései szerint az earlök serege mintegy ötezer főből állt. Az inváziós csapatok talán tízezer főt számlálhattak, de felvonulásuk több óráig tartott, így erőfölényük eleinte nem a csatatéren jelenlévő nagyobb létszámban, hanem a mindig friss utánpótlásban mutatkozott meg.[forrás?] A norvég katonák közül mintegy négyezer valószínűleg nem vett részt a küzdelemben.[16] Harald legtapasztaltabb egységeit a folyó mellett, a leggyengébbeket pedig a másik szárnyon helyezte el.[17] Látva, hogy a norvég sereg még nem állt fel teljes létszámban, az angolok támadásba lendültek, és Morcar vezetésével a tapasztalatlanabb egységeket a lápos területre szorították. E hadmozdulat azonban nem jelentett döntő csapást, és magukat az angolokat is nehezebb helyzetbe hozta, mivel a támadásban részt vevő katonáknak hamarosan friss norvég csapatokkal kellett szembenézniük.[18] Harald ellentámadása az angol sereg közepét vette célba, és a folyó mellett harcoló jobb szárnynak is egyre több norvéggal szemben kellett tartania pozícióját; ezek az Edwin vezetésével küzdő csapatok végül elszakadtak a sereg többi részétől, és csak a lápon keresztül juthattak volna vissza a csatatérre, ezért inkább visszavonultak Yorkba, hogy ostromra kényszerítsék a támadókat. Egy órán belül újabb angol csapatok is elhagyták a csatateret. A norvégoknak ekkor még mindig érkeztek friss erőik, amelyek zavartalanul mozoghattak a harcolók körül, és a megfogyatkozott angoloknak hamarosan három arcvonalat is tartaniuk kellett volna. A csata ezzel eldőlt.[19] KövetkezményekMindkét oldal jelentős veszteségeket szenvedett, Charles Jones szerint a harcolók 15 százaléka elesett, összesen 1650 ember – amennyiben az angolok ötezres és a (valóban harcoló) norvégok hatezres létszámáról való becslések helyesek.[20][21] A két earl, Morcar és Edwin életben maradt.[22] A csata után York városát védői harc nélkül átengedték a norvégoknak, akik vélhetően a korábbi earl, Torstig Godwinson kérésére nem rabolták ki.[23] A két fél megegyezett a túszok cseréjében is. Ennek lebonyolítására várva a norvég sereg Yorktól 11 km-re keletre táborozott le a Derwent folyón lévő átkelőhely, Stamford Bridge mellett, ahonnan egy római utat követve a 22 km-re lévő part közelében horgonyzó hajóikat is könnyen elérhették.[23] A fulfordi vereség hírére Harold Godwinson király seregével erőltetett menetben tette meg a London és York közötti 310 km-es távot,[24] és szeptember 25-én a Stamford Bridge-i csatában legyőzte a norvégokat. Szeptember 28-án a Vilmos herceg vezette normann sereg partraszállt Dél-Angliában. Az újabb inváziót Harold október 14-én, a hastingsi csatában próbálta megállítani, sikertelenül. A kudarcban minden bizonnyal szerepe volt annak, hogy az angolszász erőknek pár héttel korábban két csatát is meg kellett vívniuk.[25][23] Jegyzetek
Fordítás
Források
További információk
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
