|
Jurij Lvovics Averbah
Jurij Lvovics Averbah, oroszul: Юрий Львович Авербах (Kaluga, 1922. február 8. – Moszkva, 2022. május 7.) orosz sakknagymester, világbajnokjelölt (1953), a Szovjetunió sakkbajnoka (1954), nemzetközi versenybíró, sakkfeladványszerző, sakktörténész és szakíró. Csapatban kétszeres Európa-bajnok. A Szovjetunió Sakkszövetségének elnöke (1972–1977), főtitkára, alelnöke. Szakíróként is kiemelkedőt alkotott, kiváló, háromkötetes végjátékelméleti műve a legjobbak közé tartozik, számos nyelvre lefordították.[1] Ő volt az első százéves FIDE-nagymester. Annak ellenére, hogy látása és hallása romlott, továbbra is időt szentelt a sakkal kapcsolatos tevékenységeknek.[2] Végzettsége mérnök, a M.V. Bauman nevét viselő Moszkvai Állami Műszaki Egyetem Belsőégésű motorok tanszékén végzett, 1946-ban.[3] PályafutásaHétéves kortól sakkozott. 1938-ban tűnt fel a középiskolások országos versenyén, ahol megnyerte a 15–16 évesek versenyét.[4] 1944-ben Moszkva sakkbajnokságán a 6. helyet szerezte meg, ezzel érdemelte ki a sakkmester címet, majd 1949-ben Lilienthal Andor nagymester előtt,[4] valamint 1950-ben és 1962-ben is megnyerte Moszkva sakkbajnokságát. 16 alkalommal szerepelt a Szovjetunió sakkbajnokságának döntőjében, amelyen 1954-ben az első helyet szerezte meg, megelőzve Mark Tajmanovot és Viktor Korcsnojt. 1956-ban Borisz Szpasszkijjal és Mark Tajmanovval az 1–3. helyen végzett, a holtverseny eldöntése során a 2. helyet szerezte meg.[3] 1957-ben és 1965-ben a Szovjetunió csapatával Európa-bajnokságot nyert.[5] 1952-ben szerezte meg a nemzetközi nagymester címet.[6] VersenyeredményeiA Pribaltika bajnoka (1946), első helyezést ért el a Rjumin-emlékversenyen (1948). Első nemzetközi versenye az 1949-ben rendezett Moszkva–Budapest csapatmérkőzés volt 1949-ben. Számos nagy nemzetközi tornát nyert: 1. helyezett: Drezda (1956); Jakarta (1960, 1979); Adelaide (1960); Bécs (1961); Moszkva (1962); Rio de Janeiro (1965); Christchurch (1967); Bukarest (1971); Polanica Zdrój (1975; Rubinstein-emlékverseny). Az élmezőnyben szerepelt a következő rangos tornákon: Hastings (1959/1960) – 2–3.; Kiszlovodszk (1964) és Mar del Plata (1965) – 3.; Palma de Mallorca (1972) – 5-7.; Polanica Zdrój (1976) – 2-4.; Reggio Emilia (1977/78) – 2.; Manila (1979) – 3-5. helyezés. Sakkelméleti munkásságaA végjátékok mellett a megnyitáselméletben is maradandót alkotott. Erről tanúskodnak a róla elnevezett megnyitási változatok: [7]
Sakkvezetői és versenybírói tevékenységeA Szovjetunió Sakkszövetségében több posztot is betöltött, az elnöke volt 1972–1977 között, de volt főtitkára később alelnöke is.[8] A Nemzetközi Sakkszövetségben a Végrehajtó Bizottság tagja, majd a minősítő bizottság elnöke volt. Főbíróként vezette a Garri Kaszparov–Nigel Short PCA[9] világbajnoki döntőt,[10] valamint ő volt 73 éves korában a Moszkvában rendezett 1994-es sakkolimpia főbírája is.[11] Szakírói munkásságaAz 1950-es években jelent meg háromkötetes végjáték-enciklopédiája, amelyet 1979-től kezdődően ötkötetesre kiegészítve jelentetett meg.[12] 1962-től a Sahmati v SzSzSzR (a lap 1992-től a Sahmati v Roszszii címet viseli) főszerkesztője,[3] valamint az 1885-ben alapított Sahmatnij Vesztnyik „örökös főszerkesztője”.[13] Főbb művei
Magyarul
Jegyzetek
Források
|
||||||||||||||||||||||||||||||
