|
Magyar hangtanA magyar nyelvről általábanA magyar nyelv a jelenlegi hivatalos tudományos álláspont szerint az uráli nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjába tartozik, a manysival és a hantival együtt. Rövid jellemzés: Agglutináló nyelv, magánhangzó-harmónia, SOV-tendencia, birtokos + rag (Px+Cx) szerkesztés, i-praeteritum, külső-belső-laza viszonyítás, palatalizáció (nem függ a magánhangzó hangrendjétől) Magyar mássalhangzók
MagánhangzókA magyar nyelv alapnyelvi öröksége a magánhangzó-harmónia: egy szótag magánhangzójának hangrendje (magas/mély) meghatározza a következő szótag magánhangzójának hangrendjét. Ennek legszembeötlőbb példája a magas-mély ragsorok illeszkedése (korrelációja). Magas magánhangzókra (i, í, e, é, ö, ő, ü, ű) magas, mély magánhangzókra (a, á, o, ó, u, ú) mély magánhangzó következhet. A leggyakrabban az i magánhangzó képez kivételt (és az é hang ritkábban), éppen ezért az i-t semleges magánhangzóként[1] is fel lehet fogni, mely után magas és mély magánhangzó is állhat a toldalékban, ilyenkor az i-t megelőző magánhangzó hangrendje a döntő. Ezt a jelenséget korábban úgy magyarázták, hogy az i-hang nem csak egy magas hang, hanem egy mély és egy magas hang, amit írásban nem jelölünk, ez valójában az é hangra is igaz, csak ritkábban. A mély i, é hangokhoz járulnak a mély toldalékok, a magasakhoz a magasak - ez megmagyarázná azt, hogy az egyszótagos i-s és é-s szavaknál miért fordul elő mély és magas toldalék egyaránt (például hídon - híren, célon - szélen), valamint az ilyen hangot tartalmazó, vegyes hangrendűnek tűnő szavak hangrendi illeszkedését is ez magyarázhatja.  Nem alakult ki teljesen, de fontos szerepet tölt be még a labiális-illabiális korreláció is. Példák:
FőnevekKomplex szabályok alapján épül fel a főnevek paradigmája. Habár a magyar nyelvben nincsenek az indoeurópai nyelvek esetében gyakori névszóvégződések (-a, -os, -is stb.), amelyek alapján a szavakat deklinációkba lehetne sorolni. A magyar nyelvtan egyik legbonyolultabb része a kötőhangzók, kezdve azzal, hogy sok nyelvész vitatja, hogy ezek valóban kötőhangzók, gyakran nyilvánítják őket tővéghangzóknak, melyek a nyelv története során lekoptak. Az igazság valószínűleg félúton van: a szavak egy jelentős részénél valóban lekopott tővéghangzóval számolhatunk (például hal, hala-k), ugyanakkor kötőhangzók újonnan átvett szavaknál is jelentkeznek (például gól, gól-o-k). A magyar szavak deklinációs rendszerbe szervezésekor két szempontot kell figyelembe venni: a hangrendet és a kötőhangzókat. Az utóbbiakat természetesen meghatározzák az előbbiek, ugyanakkor pusztán magas és mély hangrendű deklinációra osztani a szavakat eléggé oktalan dolog lenne. Sajnos a szakemberek nem tudtak még ezidáig egy egységes álláspontot kialakítani, ami alapján hatékonnyá lehetne tenni mind az anyanyelvi nyelvtanoktatást, mind a magyar mint idegennyelv tanítását. A fentebb kifejtettek alapján a magyar főneveket négy deklinációba (névszóragozás) lehet sorolni: kötőhangzós mély, magánhangzó-tövű mély, kötőhangzós magas, magánhangzó-tövű magas Hogy egy adott szó melyik deklinációba tartozik, azt a többes szám -k ragjának elhagyásával lehet megtudni. Például torko-k, hala-k, fá-k, tetve-k, törökö-k, szelete-k. A kötőhangzók, amik a ragozás során csak néhány esetben jelennek meg (a valószínűleg ősibb ragok előtt; például tárgyeset -t, többes szám -k, melléknévképző -s), további alkategóriákra oszthatóak: a kötőhangzós mély deklináció o- és a-kötésűre, a kötőhangzós magas deklináció pedig e- és ö-kötésűre. A kötőhangzók később kialakult ragok előtt nem jelentkeznek (például inessivus -ben, ablativus -től, allativus -hoz). Az o- és a-tövű ragozás közti különbség nem evidens, minden szónál meg kell tanulni, melyikbe tartozik. Az e- és ö-tövű szavakat azonban alapalakjuk (nominativus) segítségével is meg lehet különböztetni: itt ugyanis ilabiális(e)-labiális(ö) korrelációról van szó. A főnevek ragozásakor sok bosszúságot okozhatnak még a rendhagyó szavak (avagy tőváltó szavak), ezek ugyanis csak meghatározott esetekben használják rendhagyó alakjukat, továbbá három alakjukat kell megtanulni (szemben a latinnal, ahol elég a nominativust és a genitivust). Ezek az alakok: alapalak (nominativus), tárgyeset (accusativus), többes szám (pluralis nominativus), harmadik személyű birtoka (possessio singularis 3ae personae). Ez utóbbi maga a puszta rendhagyó tő.
Megjegyzés: a magyar nyelvtankönyvek a fa (fá-t), epe (epé-t) stb. féle szavakat gyakran a rendhagyó szavak közé sorolják. Ez egy igen téves felfogás, az "a"-ra és "e"-re végződő szavaknál ugyanis a tővéghangzó egyes esetek előtti megnyúlása szabályos jelenség a magyarban. Például az egyes szám harmadik személyű birtokjeles alakok rendhagyóak lennének? (szele szelé-t, ország-a, ország-á-t) IgékA magyar igeragozás szokta a legtöbb nehézséget jelenteni a magyar nyelv tanulóinak és beszélőinek egyaránt. A magyar anyanyelvűek számára jelenleg a ragozási rendszer több ponton végbemenő, mélyreható változása okozza (például ikes igék, germán szenvedő szerkezet); az idegen ajkúaknak pedig rendszerint a indeterminált (régebben[forrás?] alanyi, ma általános) és determinált (régebben[forrás?] tárgyas, ma határozott) ragozás szembenállása jelenti a legnagyobb gondot.
Megjegyzés: a hagyományos iskolai nyelvtan általános és határozott ragozásról beszél[forrás?]. Erről eléggé könnyen belátható, hogy az elnevezés meglehetősen helytelen: célszerűbb lenne határozatlan és határozott ragozásról beszélni [forrás?]. Például: Látom a madarat. (határozott) Látok egy madarat. (általános) A második mondat állítmányának van tárgya, de az határozatlan. A múlt idő képzése szintén problémás, az igéket 3 fő kategóriába lehet besorolni: 1. szótő + -t + rag 2. szótő + -ott/-ett/-ött + rag 3. az 1. kategória szerint képzi alakjait, de határozatlan E/3-ban a 2. kategória szerint A jövő idő kifejezésére ma már több mód is van. Alapvetően a magyar igeragozásban nincs jövő idejű rag, mint az ősi nyelvek többségében. Egyszerűen a jelen idővel és nyomatékos jövő idejűséget kifejezve időhatározóval képzünk jövő időt. Például a „megy” szó egyszerre jelenti a jelen és jövő időt, időhatározóval „megyek majd”, illetve „később megyek” formájú. Az analitikus (szerkezetes): „fog” segédige + infinitívusz (főnévi igenév). Ez utóbbi esetben a segédige kapja a ragot. A segédigés és ragozatlan főnévi igenevet tartalmazó szerkezet erősen terjed a nyelvhasználatban. Ez a változat ma már nem tűnik idegenszerűnek, bár erős anglicizmus érezhető benne. A felszólító mód (imperativus) képzése szintén eléggé problematikus, és bár megtanulhatóak a szabályai, legcélszerűbb minden igének megjegyezni a felszólító alakját. Általában a felszólító mód jele -j, ehhez kapcsolódnak a ragok. Ez a -j gyakran módosítja az előtte álló hangot (például -sz + -j > -ssz, -s + -j > -ss stb.). A feltételes mód jelen idejét az ige infinitívusz alakjából képezzük (inf. -ni > -na/-ne + ragok); a múlt időt analitikusan fejezzük ki (ige múltideje + "volna"). Ritka jelenség a világ nyelveiben, ami a magyarban fellelhető: az infinitívuszt a magyarban ragozhatjuk, ez az alak általában átalakítható részeshatározó + ragozatlan infinitívusz formára. Például látni > látnom ~ nekem látni menni > mennetek ~ nektek menni Pl. a kazak nyelvben találunk hasonló jelenséget: ujuqtawum kerek=aludnom kell / maghan ujuqtaw kerek=nekem aludni kell. A török nyelvekben általában ragozható az infinitívusz, de ez a felcserélhetőség nem jellemző.(vö.: törökországi-uyumam gerek=aludnom kell) Szakirodalom
Jegyzetek
Források
További információk
Kapcsolódó szócikkek
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
